INDIA

Az indiai kultúra nagy eposzai (Ramajana és Mahabharata) ennek a mondavilágnak számtalan birkózó motívumát megörizte. A tusák érzékletes, részletes leírása azt bizonyítja, hogy a birkózás fogalma, mint a legtöbb nép gondolkodásmódjában, a nehézségekkel való megküzdés szinonimájává vált itt is.

Példaként álljon itt egy részlet a Mahabharatából, melyben Kansza, a zsarnok király díjbirkózóival (két gonosz szellemmel) Krisnát (a megtestesült Visnu istent), az ifjú höst és testvérét, Balarámát birkózó viadalon akarja elpusztítani. Indiai mesék és mondák, Baktay Ervin feldolgozása 1977. Móra (Részletek)

Kansza démoni tanácsadóival galád tervet eszelt ki: nagy ünnepség keretében bajnoki birkózó mérközést rendez, és barátságot színlelve meghívja rá a két testvért. Azok nem tudják majd, hogy valójában a küzdöporondon két alvilági szellem száll velük szembe.

Amikor eljött a mérközés napja és a király jelt adott a küzdelemre, mihamar kiderült, hogy a birkózás csak ürügy volt. Az ördögi álbajnokok megragadták Krisnát, átfonták a nyakát iszonyú erejü karjukkal, oszlophoz fogható lábukat a dereka köré kulcsolták, hogy összeroppantsák. A nézök visszafojtott lélegzettel lesték a rettentö küzdelmet, de az nem tartott sokáig. Krisna, kinek ajkát nem hagyta el a derüs mosoly, könnyüszerrel lefejtette magáról az iszonytató, szörös karokat és lábakat, azután megragadta támadóit. Egyikkel a másik után végzett: pillanatok alatt a két ormótlan, démoni bajnok tört gerinccel bukott a porondra.

EGYIPTOM

Sok ezer éves papirusztekercsek, falirajzok és festmények (például a híres, 2500 éves, közel 400 birkózó jelenetet ábrázoló falikép sorozat Beni-Hasszán sírjából) tanúskodnak arról, hogy az egyiptomiak ismerték, müvelték és kedvelték a birkózást. A vezetö néprétegek körében, mint testedzés, a hatalmas hadseregben, mint a gyalogság felkészítésének, kiképzésének alapja létezett. Szórakoztató látványosságként is szerephez juthatott, mert akadtak hivatásos birkózók is, akiket közvetlen erre a célra neveltek ki birkózó "istállókban". A politikában, a nagyhatalmi öntudat erösítésében bírt jelentöséggel a hadifoglyokkal vívott mérközések rendezése, melyeket nagy közönség elött, a legyözött népek megalázására és megszégyenítésére használtak fel. Ilyen, küzdelemre készülö idegen, núbiai birkózókat ábrázol a Tjanung sírjában talált, Kr.e. 1450 körüli idökböl származó falikép.

Kr.e. 3400. A régi egyiptomiak olyan képek sorát hagyták az utókorra, amelyek a mindennapi élet jeleneteit ábrázolják. E képekről sugárzik a kötetlen életöröm, ami annyira erős volt, hogy az egyiptomiak létük szépségeit szerették volna magukkal vinni a túlvilágra is. A fáraók hatalmas piramisokat építettek temetkezőhelynek. Az előkelők és a gazdagok még életükben berendezték sírjukat, mintha csak arról lenne szó, hogy haláluk napján a boldogok lakába költöznek.

A sírfalakról leolvashatjuk, mit becsült legtöbbre az építtető élete folyamán. Feltűnően gyakran bukkan fel a birkózás, amely különben is az őssportok közé számít. Az összekapaszkodó gyerekek első erőpróbálgatásaitól a szabályos birkózásig azonban hosszú út vezet.

A követelmény a szabályok betartsa és a fogások ismerete. A módszeres birkózóedzés Egyiptomban a katonák kötelessége volt. A keményen megszervezett katonai egységek versenyre hívták ki egymást és a közönség ünnepelte a helyi bajnokokat. Ám nem kellett katonának lenni ahhoz, hogy valaki megtanuljon birkózni. Elegendő lett volna tulajdonképpen végigjárni egy sírt és a falakról leolvasni a küzdelmi jelenetek fogásait.

Az egyiptomi birkózás szabályairól keveset tudunk. Akadnak ábrázolások, melyek a küzdöket teljesen meztelenül mutatják, másutt felövezkedett versenyzöket láthatunk. A képeken földharc és állóharc egyaránt elöfordul, és minden jel szerint, a fogásokat a test egész felületén megengedték. Lehetséges, hogy a fejelést, az ütéseket és rúgásokat sem tiltották. Miután hidalást seholsem ábrázoltak, aligha valószínü, hogy a küzdelem célja a kétvállra fektetés lett volna, és a földharcot ábrázoló képek arra utalnak, hogy önmagában a földrevitel, a dobás eredményes végrehajtása sem jelenthetett gyözelmet. Feltehetöen, a birkózás harci jellegéböl adódóan, a feladás elismerésének kikényszerítése, vagy a harcképtelenné tétel volt a cél.

KINA

A kínai birkózásnak Chiao Ti Shu a neve, vagy japánul: Kakuteijitsu. Az ún. "Tavaszi-õszi idöszak" alatt (K.e. 770-48l), és a polgárháború ideje alatt (K.e. 480-222) a különbözö harcmûvészeti stílusok között a legnépszerûbb a Kakuteijitsu volt és a kínai nemesi osztályok is nagyra értékelték. A Tsin (K.e. 221-201) és a Han (K.e. 208-206) dinasztiák alatt a kínai császárok, különösen Shia Huan Ti (a Tsin dinasztia elsö császára), és a Han családból származó Liang Wu Ti támogatta a Kakuteijitsu-t, ami gyorsan elterjedt a katonaság és a nép között, ez fokozatosan a technikák tökéletesedéséhez vezetett.

A Han idöszak alatt a Kakuteijitsu Kaiko néven vált ismertté. Egy Chen Yuan Yun nevû kínai Japánba utazott, az Edo-i (ma Tokió) Shokokujinál lakott, ahol bevezette a japánokat a Kakuteijitsu rejtelmeibe. Ma a Kaiko föleg a Ho Buk provinciában levö Po Tingb en népszerû és Hotei (Po Ting) Kaiko (Kuai Chiao) néven ismeretes.

Amikor a mongolok a Yue (1206-1368) idöszakban lerohanták Kínát, magukkal hozták a mongol birkózást, ez az atlétikus stílusú mûvészet a Kakuteijitsuval keveredve végül széles körben elterjedt.

A Ming dinasztia alatt (1368-1644) azonban a nép a technikát és a gyorsaságot kezdte értékelni, viszont fizikai erőnlétét elhanyagolta, amit viszont a mongolok kihangsúlyoztak.