Történeti adat, hogy a kalandozó magyarok 926-ban St. Gallen alatt a harc után különféle játékok közepette birkózásban is mérkőztek egymással. Botond pedig Bizánc kapujánál egy görög óriással szintén birkózásban mérte össze erejét és le is győzte a nálánál termetre sokkal nagyobb ellenfelét.

Amikor a portyázó magyarok Konstantinápoly falainál letáboroztak, hogy elökészítsék a vár ostormát, a bizánciak egy nagy erejü görögöt küldtek ki, azzal, hogy egyszerre két magyarral is hajlandó kiállni, hogy birkózásban földhöz verje öket. Botond vitéz a kérkedö szavaktól megdühödve buzogányát a várkapuba vágta és azon akkora nyílást ütött, hogy a görögök nem tudták kijavítani, ezért azt mondták, megörökítendö csudaként inkább megtartják. Botond ekkor egyedül, fegyvertelenül kiállt a görög birkózó bajnokkal. Amikor az gúnyolódva megkérdezte, hogy miért nem vesz maga mellé egy társat is, Botond elveszítette türelmét, és rárontott a nála sokkal nagyobb termetü óriásra. "Alig birkóztak egy kis órát", a görög földre terült, és többé nem bírt felkelni. Ennek láttán a bizánci császár és az udvari elökelöségek, akik a várfalakról szemlélték a küzdelmet, szégyenkezve elvonultak. "Jóllehet, hogy a földhöz vágott görög tört karokkal ugyan, de életben maradt, mégis ez a viadal lön oka halálának."-írja a krónika

Pugilizmus

Az egyiptomiakkal és kínaiakkal kapcsolatban írtuk, hogy gyakran csaták előtt legkiválóbb harcosaik bajvívásban mérkőztek meg, és gyakran ez döntötte el a csatát is, igazi csata nélkül.  

Ez elevenedhetett fel a kora középkorban, amikor a birkózás gyakran vitás ügyek elrendezésre is szolgált. No nem a vitatkozók birkóztak meg egymással, hanem a perben álló felek díjbirkózókat, hivatásos verekedőket : pugilokat (birkózók, ökölvívók) állítottak ki egymással szemben, akiknek viadala döntötte el a vitát. Akinek a bajvívója győzött, annak lett igaza.

Az Árpádházi királyok idején ez teljesen bevett gyakorlat volt. A pugilok küzdelme döntötte el a bonyolult birtokpereket, amelyekben a királyi kancelláriak minden bölcsessége csődöt mondott. Ilyenkor a peres falak porondra állították a maguk pigiljait. Ezek persze a párviadal minden fortélyát ismerő, hatalmas erejű, ravasz és tapasztalt fickók voltak. A vesztes, ha egyáltalán túlélte a mérkőzést, attól fogva életfogytiglan tejbegírzre volt ítélve, mert fogai biztosan ottmaradtak a véres fűrészporban.

Krúdy Gyula, a neves író  családjának leghíresebb hőse egy ilyen pugil volt, és büszkén mondta róla: az én ősöm, mindig győzött.

Mint a Toldiból is ismerjük, később a királyok becsületéért is bajvívók harcoltak meg egymással.

Reneszánsz

A reneszánsz életfelfogás már nem tiltotta az élet szépségeinek, örömeinek élvezetét. Ismét eszmény lett a szép, egészséges ember, a testtel, a testi erövel és egészséggel való törödés. A gazdag királyi és fönemesi udvarokban, a vérbö mulatozásokhoz kapcsolódva divat lett a birkózás a hetvenkedö föurak, udvaroncok, katonák, vagy szolgáik, nemegyszer a bohócok, törpék között. Megjelentek a hivatásos birkózók, erömüvészek is, akik gyakran az uralkodók, föurak legszükebb udvartartásához tartoztak.

Mátyás király zsoldos seregében is dívott a birkózás. A híres fekete sereg harcosai a futás, a lovaglás és a kőhajítás mellett állandóan gyakorolták a birkózást is.

A régi görög birkózást Mantovában a XV században Vittorino da Reltre (1378-1446) olasz humanista tudós élesztette fel. Ez már szabályokhoz kötött küzdelem volt, ami hamarosan Olaszország-szerte elterjedt. A mantovai birkózó iskola eredményeivel Galeotto Marzio, egy kalandos életü olasz ismertette meg Mátyás királyi udvarát és a föurakat. Ö maga fiatal korában egész Olaszországot bejárta és birkózó versenyeken vett részt, sok gyözelmet aratva. Galeotto Marzio Ferrarában ismerkedett meg Janus Pannoniussal, humanista költönkkel (a késöbbi pécsi püspökkel), aki elhozta öt a királyi udvarba, ahol hamarosan nagy népszerüségre tett szert bövérü humorával, elmés tréfáival, a király iránti lojális irodalmi müködésével, és természetesen eleinte: birkózó sikereivel is.

Egy alkalommal, amikor az udvar Esztergomban idözött, egy Halesus nevü hivatásos birkózó érkezett a városba és magát mutogatva mindenkit versenyre hívott. Az udvaroncoknak kapóra jött, hogy a nagyhangú és kövér külsejü (ekkor már ötven éves) Galeottót, aki sokszor kérkedett olaszországbeli birkózó sikereivel most megtréfálhatják, ezért követelték, álljon ki Halesussal. Galeotto Marzio szabódott egy darabig, de amikor látta, hogy jövöje függ attól, hogyan végzödik a rákényszerített viadal, ráállt. A nagy tömeg elött lezajló versenyen azután erejét összeszedve a földhöz vágta az elbizakodott Halesust.

Ugyancsak Mátyás király idejében, amikor a nagy magyar reneszánsz uralkodó a cseh Podjebrád ellen harcolt és Spielberg várát támadta, béketárgyalásokra került sor, melyen vallási kérdésben kerekedett vita és kishíjja de majdnem birkózómérközés döntötte el a hadjárat sorsát.

Bonfini krónikája ezt így meséli el:

"Ebéd elött, amikoris egy magyar és cseh bohóc mulattatta tréfáival a két királyt, Zdenko, Csehország kormányzója -aki katolikus volt és Mátyás nagy tisztelöje- azt ajánlotta, a két bohóc közötti birkózással döntsék el, melyik hit a kiválóbb: az óhitü katolikus, vagy az új hit: a huszitizmus. A pápa követe nagyon zokon vette, hogy a hitvitákat bohócok viadalával akarják eldönteni, a két jókedvü uralkodó azonban belement a tréfába, és mindegyik szóval és tapssal bíztatta a maga bohócát. A magyar kisebb termetü volt, a cseh jólmegtermett óriás. Miután egyforma bátornak tüntek, mindenki azt hitte, a cseh hatalmas súlyfölénye fogja eldönteni a küzdelmet. A bohócok derekasan küzdöttek, kézzel lábbal, cselvetéssel. A versenyzök nemigen bírtak egymással, hol a cseh, hol a magyar ragadta meg a másikat, nagyot csavarintva rajta. A két tábor fennhangon, nagy lármával bíztatta birkózóját. Végülis a magyar, akinek legszentebb hite nagy eröt adott, felnyalábolta ellenfele hatalmas testét és a levegöbe emelte, hogy odavágja. Ebben azonban egy közelben álló cseh ember megakadályozta. Zdenko aki a versenybíró szerepét töltötte be, ekkor dühében pofonvágta a beavatkozót, mire rettenetes lárma keletkezett és mindkét tábor fegyver után nyúlt. A fejedelmek közbelépésére azonban letették a fegyvert. Podjebrád megdorgálta Zdenkot, hogy ilyen botrányt okozott, és mindkét tábor békésen a lakomához ült."

A török- és a Habsburg-hódítás korában, a XVI-XVII. században a népi testkultúra folytatói és továbbterjesztői a végvárak harcosai voltak. A nép sorából kikerült végvári vitézek a harcok szüneteiben vívással és birkózással készültek a további helytállásra.